Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy akkor ugye most mindent vissza kellene állítani 432 Hz-re mert át vagyunk hangolva?! …és riogatják az embereket. Úgy vélem, a félelem, a féligazságok nagyobb kárt okoznak, mint az, hogy egy hangszer 432Hz-re vagy 440Hz-re van e hangolva. Divat is manapság hangszereket készteni a legendás 432Hz-el. Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy egy meditációs zene romboló hatású, csak azért, mert az A hangja 440Hz-re van hangolva? Véleményem szerint a mögöttes szándék, amellyel az adott hangszert megszólaltatják, a lényeges, nem a hangolás. Bármilyen fajta hangolással el lehet érni rombolást, de gyógyításra is alkalmazható. Az éneklés során pedig eleve értelmetlen erről beszélni, mert frekvenciasorozatban szólalunk meg, nem pedig egy herz számhoz viszonyítva. Nos, szeretnék néhány példát hozni alátámasztásként, és azt mondom: Aki nem hiszi, járjon utána! Az a legnagyobb baj a mai emberekkel, hogy elhisznek mindent, amit mondanak nekik. A végén pedig tényként fogadják el, ahelyett hogy gondolkodnának, vagy utána néznének.
A zenetörténetnek több évezredes múltja van, azonban magának a zeneszerző műveinek feljegyzéséhez, az írásnak is fejlődnie kellett. A ma ismert és használt hangjegyírás Arezzói Guido olasz szerzetes nevéhez kötődik. Ő használta először a kottát, a zenei hangokat a vonalakon, pótvonalakon, hangjegyekkel. Ezeken a kottákon a zenei A hangot már jelölték a második vonalközben, de annak frekvenciájáról nem született megállapodás. Ez annyira nem is volt lényeges, mert a zenészek akkortájt még nem utaztak. A múlt évezred elejéről beszélünk az idősíkon. Így nem volt fontos hogy ugyanazt jelentse az A hang itt vagy ott. Az európai kultúrcentrumok elszigetelődésének megszűnése után kezdődnek a problémák. Az 1600-as években az olasz barokk kialakulásakor, az A hang többnyire 465Hz volt. Amikor a németekhez került sok itáliai zenész, ott is ez honosodott meg. Ezzel szemben, a franciáknál az A mélyebb, 415 Hz volt az általános. A németeknél elfért ez a két hangolás egymás mellett. A 465-ös Chort a templomokban, a 415-ös Kammerton pedig a kamarazenében. A különlegesebb hangzás érdekében a zenészek rendszeresen áthangolták a hangszereiket. A franciáknál a 18.sz-ban a fuvoláknál 395Hz-re, Paganini viszont fentebb, hogy a hegedű hangja fényesebb, vibrálóbb legyen. A híres I. hegedűversenyéhez például fél hanggal feljebb is. A húrok így nem G-D-A-E, hanem Gisz-Disz-Aisz-Eisz lett. Az A hang magassága folyamatosan változott, de nem jellemző a lineáris emelkedés. A zenei barokk kor végére szilárdult meg a 415 Hz, a bécsi klasszika idején pedig már 430Hz volt. A romantika korára érte el a 440Hz körüli magasságot. A hangszerek fejlődése is befolyással lett a Hz magasságra. A romantikus korszakban fejlődésnek indult rézfúvós hangszerek hangereje olyan nagy volt, hogy a hegedűk csak úgy tudták követni, ha feszesebbre állították a húrokat, amelyek ekkor még bélhúrok voltak, tehát puhábban és halkabban szóltak.
Alexander John Ellis filológus szerint, a hangmagasság növekedése a nagyobb koncerttermek és a hangszergyártás fejlesztéseinek köszönhető. A nagyobb helyszínek, operák esetében hogy a hangzás kellően erőteljes maradhasson, fényesebb, magasabb hangokra volt szükség. Ezt viszont csak feljebb hangolással lehetett elérni.
Az A hang frekvencia növelése jót tett a hangszereknek, viszont az énekesek ezt egy idő után nem tudták követni. A hosszabb művek ma is nagy megterhelést jelentenek, de gondoljunk bele, hogy a 19.sz végén volt, hogy az A hang elérte a 450 Hz-et. Ez pedig már egészségi kockázattal is járhatott az akár fél hanggal magasabb tartomány kiéneklése is.
A francia kormány 1859-ben iktatta törvénybe az A hang magasságát 435 Hz-en. Az énekeseknek ez megkönnyebbülést jelentett, míg a hangszergyártóknak bosszúságot, mert a fúvós hangszereket és a hangvillákat újra kellett gyártani.
A Britt Filharmonikusok 1896-ban döntöttek úgy, hogy megemelik az A hang magasságát. Az 1880-as években már lehetőség adódott arra, hogy kiszámolják, hogyan befolyásolja a külső hőmérséklet a fúvós hangszerek hangjának magasságát. Az angolok azt gondolták, hogy a francia törvényi szabályozás nem egy konkrét frekvenciára vonatkozik, hanem hogy a hangmagasság mérésére használt oboa hangszer 15 Cᵒ fokon, 435 Hz-en szólal meg. A londoniak tanácsadókkal folytatott konzultációja után úgy döntöttek, hogy a képletet a szobahőmérséklethez(20Cᵒ) képest módosítják. A kiszámítás módját most nem írnám le, nem vagyok tudós, akit érdekel nézzen utána. A kapott eredmény azonban 438,915 Hz lett, ami a 439 Hz-hez van közelebb, így oda kerekítettek. Az új sztenderdet, 1896-ban fogadták el Angliában.
Amerikában a zeneipar 1926-ban kezdte el használni a 440 Hz-et, és a hangszergyártás során is ezt vették sokan alapul. 1936-ban a szabványosítással foglalkozó American Standards Association is bejegyezte a 440 Hz-et mint normál A zenei hangot. A világszintű megegyezés azonban még mindig nem történt meg. A nemzetközi konferenciák sorra sikertelenek voltak. A rádió elterjedése adott nagy lökést a megegyezésre, amivel széles közönséget lehetett elérni világszerte. 1939-ben újabb konferenciát tartottak a 440Hz-es frekvencia elfogadtatása érdekében. Itt sem született közös megegyezés, mert a franciákat például meg sem hívták, amit a Párizsi Nemzeti Konzervatórium professzora, Robert Dussaut nehezményezett is. Jóllehet Joshep Goebbels a náci Németország propagandaminisztere is támogatta az ötletet, tárgyaltak róla, de a háború megakadályozta a közös beszélgetést. A következő konferenciát 1953-ban tartották Londonban, ahol végül elfogadták a határozatot. A Nemzetközi Szabványügyi Szervezet 1955-ben jegyezte be a 440 Hz-esfrekvenciát, majd 1975-ben újra megerősítette. Ezaz 1953-as konferencia sem aratott osztatlansikert, mert azokat nem hívták meg, akik ellenezték ezt a javaslatot, és sokan azt is kifogásolták, hogy a brit hangszergyártók az amerikai jazz-zenészeknek akarnak megfelelni.
A 440-Hz-es frekvenciát sokan gépiesnek és életidegennek tartják a 432-velszemben. Tény, hogy az új frekvencia a matematikai törvényszerűségnek köszönhető. Az A hang pontos méréséhez a brit BBC elektronikusan állította elő a 440 Hz-es frekvenciát egy oszcillátorral vezérelt piezoelektromos kristály segítségével, ami egymilliós hertzes frekvencián rezgett. Ezt az értéket elektromos szabályozókkal azután csökkentették, szorozták, osztották, így lett a végeredmény 440 Hz, amit a 439 Hz-el nem lehetett megtenni, mert prímszám. Így a felhasznált módszerrel nem lehet előállítani.
A sztenderdként használt hangmagasság nem tett minden hangszernek jót. Egy New-Yorki zenekar orgonájának hangja lapossá vált tőle, amit úgy tudtak ellensúlyozni, hogy a többi hangszert 444 Hz-re hangolták. Az emelkedési folyamat ma sem állt meg, amit az intonációs pontatlansággal magyaráznak. Azaz alapszabály a zenekarban ugyanis, hogyha nem mindenki játssza kristálytisztán ugyanazt a hangot, akkor érdemesebb fölé intonálni, mert kevésbé hallatszik. Így a próba végére 4-5 Hz eltérés is lehet. Azt is vegyük figyelembe, hogy a Yamaha fuvoláin is például 444Hz az A alapmagassága, és a szimfonikus zenekarok is 442 Hz-en játszanak. Divat az is, hogy a régi darabokat az akkori A hangmagasságra hangoltan adják elő. Összegezve elmondható, hogy a 440Hz-es frekvencia sztenderd ugyan, de nem kötelező érvényű. Énekeljetek, játszatok hát kedvetekre, szívből, a félelmeket és butaságokat pedig dobjátok el.