Egy dal, amit talán mindannyian ismerünk – vagy legalább egyszer már hallottunk.
Szívből, mélyről jön.
Nemcsak szavakat hordoz, hanem sorsokat is.
Ahányszor eléneklem, mindig máshol érint meg.
A magyarságomról, az összetartozásról, a gyökereinkről szól.
Most újra megszólalt bennem – és most már bennetek is.
Ezt a nótát énekelte nagyapámnak az édesanyja, amikor pici volt.
Amikor a pusztán húzta az állatoknak a vizet itatáskor.
Sorsfordító idők voltak.
És ezt a nótát én is elénekeltem a nagyapámnak, amikor haldoklott.
Fogtam a törékeny kezét, és éreztem: a dal hidat képez köztünk.
Sorsfordító idő volt az is.
Megosztó dal.
Van, aki nagy magyarkodásnak tartja… és bizony, sokan arra is használják.
Mégis – számomra a nagyapámat jelenti.
A megtörhetetlen embert.
Aki az embertelen időkben is ember tudott maradni, a végsőkig.
Aki sokszor kezdte újra, mert sokszor vettek el tőle mindent – és mégis túlélt.
Aki csodásan játszott hegedűn.
Akit egyszer fel akartak vinni a falusi vendéglőből Budapestre muzsikálni, mert úgy szólaltatta meg a hangszert.
De más idők jártak.
Nem mehetett.
Sorsfordító idők voltak.
És a dal ma is viszi tovább az ő történetét.
Ahányszor eléneklem, érzem, hogy a hangokban ott él a vér, a múlt, a szeretet, és a kitartás.
Itt tudod meghallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=Zj_aojqfBho