Mondják, ha nem látszol, nem is játszol.
De vajon milyen szemszögből nézzük ezt?
Az online térben minden pillanat „olyan, mintha” lenne. Olyan, mintha élnénk. Olyan, mintha boldogok lennénk. Olyan, mintha kapcsolódnánk.
De valójában… hány érintést, hány illatot, hány valódi pillantást hagyunk ki közben?
Én hiszek abban, hogy van egy másik valóság – kevésbé látványos, de sokkal igazabb.
Ott van a kávé egy kedves baráttal.
Ott csillannak a szemek, amikor a hangom megérinti a lelkeket.
Ott vannak az ölelések, az ízek, a nevetések, és igen – a dugó miatti morgolódások is.
A táncoló biztonsági őr, aki csak hallja a zenét a szomszéd épületből, mégis mozdul rá.
A napfény a bőrömön, ahogy a nyárvég utolsó napjaiban még próbálja tudatni: van ereje.
Ez az én valóságom.
Amit, ha egyszer kilépek a földi síkról, magammal vihetek.
Nem az, amit Kovács Manci lát rólam az interneten.
Az csak egy virtuális szemüveg. Illúzió. Szép, szép – de ha megérintenéd, kiderül: nincs ott semmi.
Szóval, a helyedben most letenném a telefont.
És elmennék… megélni a valódit.
Mert lehet, hogy kevésbé látványos – de sokkal igazabb.
Még akkor is, ha Isten álma vagyunk, és illúzió.