Nagymenő Kodály-módszer?

Világszerte híres Hungarikum a Kodály-módszer, még a híres Berkeley egyetemen is e szerint tanítanak. Mégis kevesen tudják, valójában mit takar. A módszer egyik lényegi eleme a: dó, ré, mi fá, szó, lá, ti – azaz a szolmizációs hangok, a kotta használata a zene és ének tanításban. De ennél Kodály maga jóval többet akart. Kodály nevelési elvekről beszélhetünk, amikor a rendszeres közös éneklés, közös zenélés fontosságáról esik szó, hiszen javítja többek között a tanulási készséget, kreativitást, magatartási problémákat. A világban sikeresen alkalmazott elemeknek azonban itthon nincs akkora sikerük. A legtöbbször az amúgy is kevésszámú énekórák maradnak el az iskolában, a tanítók nem eléggé motiváltak, az oktatás leragadt a klasszikus és népzenénél, nem veszik figyelembe, hogy a világ közben halad. Túl sok elméleti anyagot követelnek a diákoktól, és pont a lényeg veszik el. A közös éneklés és zenélés.  A Kodály-módszer néven ismert eszköztár, egyébként nem magától Kodály Zoltántól származik. Ismerte és kutatta a kora zenepedagógiai gyakorlatait, és azokból építette fel, mi az, ami szolgálhatja a magyar zeneoktatást. A kottaolvasást/szolmizálást például az angol munkáskórusoknál látta és vette át. Ettől persze munkássága nem kevésbé értékes!  Mottója: „A zene legyen mindenkié!” A művészeti nevelést, ezen belül a zenét a gyermeknevelés központjába helyezi. Kokas Klára írja Kodály módszeréről: Az aktív zenélés, éneklés, a zenei képességfejlesztés szisztematikus rendjével lehetőséget ad a művészet tartalmi befogadására és önálló továbbfejlődésre.  A tartalmi befogadás alapja a zene érzelmi átélése, majd esztétikumának tudatos felismerése.  Ehhez vezet el a gondosan megtervezett, logikus felépítésű és igényes zenei képességfejlesztés.

Ezzel alapvetően egyetértek. Lényeges dolog azonban, hogy egy bizonyos ponton túl a túlzottan megtervezett és határok között tartás korlátokat szab. Ahhoz hogy ezt egy pedagógus felismerje és tudja, hogyan és miként maradjon meg a vezető szerepe, anélkül, hogy korlátozná a kibontakozást, ahhoz az egész pedagógus társadalmat, az egész oktatást lenne fontos alapjaiban átformálni. Egyrészt a pedagógusnak fontos elérnie azt a szintet, hogy a rendszernek való megfelelés mellett igenis legyen igénye önmaga és a gyermekek számára arra, hogy énekeljenek, zenéljenek. Együtt. Napi 10 perc már meghozná az eredményt. Fontos, hogy az élet része legyen! Másrészt azt is fontos lenne végre tudomásul venni, hogy a művészeteket osztályozni és rangsorolni egyszerűen ordenáré baromság. Hiszen így megint csak a lényeg veszik el. Az alkotás öröme, a közös alkotás, kifejezés öröme. Magam részéről mindig csak biztatom a tanítványaimat a hangadásra, a kifejezésre az ének tanulás során, még akkor is, ha az éppen hamisan szól. Az én dolgom, mint tanár dolga az, hogy az esetlegesen kibillent hangokat technikailag és lelki szinteken is helyre tegyük, támogassam a tanítványt a helyes eszközhasználat kiépítésében. Ugyanis a hamis hangok, a kibillent hangképzés az ének során az esetek nagy többségében lelki problémát takar. Az eszközhasználat pedig egy olyan dolog, mint amikor az ember megtanul biciklizni.  Azután pedig helyre áll a rend és működik.