Hogyan befolyásolja az életemet, a lélegzetvétel, hogy kapok e levegőt! Mi köze a hamis hangnak az életem kibillenéséhez?
Florence Forest Jenkins karrierjének története olyannyira megmozgatta a rendezők fantázia világát, hogy egyből két feldolgozása is született, ráadásul egymást követő évben. Xavier Giannoli jobban elrugaszkodott az életrajztól, de szerintem sokkal karakteresebb és kritikusabb társadalmi képet festett, ami 2015-ben a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon Arany oroszlán jelölést hozott. A 2016-os Stephen Frears féle változat pedig kissé romantikusabb, sokkal hűbb a valós történethez, azonban kevésbé dramatikus is. Megnézésre mind a kettőt ajánlom. Talán gyártási sorrendben, így a sokkoló hatást, feloldja Meryl Streep és Hugh Grant játékának hollywoodi románca.
Az alaptörténet az, hogy van egy gazdag nő, aki művészetpártoló, nem tud mit kezdeni az életével, megfelelési kényszere van, ezért kitalálja, hogy énekelni akar. Barátainak ad házi koncerteket, zárt körben. Egy idő után azonban ez már nem elégíti ki, nagyobb sikerekre vágyik. Tanárt fogad, és a Carnegie Hallt tűzi ki célpontul. A bibi csupán az, hogy Florence hamis. Nem is kicsit, hanem nagyon. Erről azonban senki nem tájékoztatja. Lelkesen tapsolnak az előadásain, ki baráti szeretetből, ki pedig pénzt remélve támogatásként. A vége persze tragédia lesz, mert egyszer csak szembesül vele, hogy nincs hangja, ez pedig szívrohamot okoz nála és meghal. Ennél azonban sokkal árnyaltabb a történet, és tragédiák sorozata vezet a végső és mondhatni szükségszerű halálhoz. Florence valójában első férjétől a nászéjszakáján kapott szifiliszes betegségét higannyal és arzénnal kezelték, ez vezetett valószínűleg olyan halláskárosodáshoz, ami miatt nem hallotta önmagát. A nemi betegség akadályozta meg azt is, hogy második férjével, nagy szerelmével házas életet éljenek. Ez már önmagában tragédia. Ráadásul igen tehetséges zongoristaként a betegség megfosztotta a zongoraművészi pályától, mert ujjait nem tudta megfelelően mozgatni. Aki művész, az tudja, hogy ezek az események már önmagukban is lélekrombolóak, nemhogy halmozottan, mert az önkifejezés lehetőségét vették el tőle, amely kitörni készült folyton folyvást. Ha mélyebben kutakodunk a filmek mondanivalói után, számomra nagyon is sok párhuzam fedezhető fel a mai kor sztárcsinálásával kapcsolatban. Van valaki, akit sztárrá tesznek, éltetnek, tapsolnak neki, hamis illúziókban tartják, kihasználják, és végül eldobják. A 2015-ös változat ezt rendkívüli módon is ábrázolja. Florence inasa, aki látszólag az egyik legnagyobb közvetlen támogatója és bizalmasa, gyakorlatilag szisztematikusan fosztja meg úrnőjét az élettől. Lépésről lépésre dokumentálja a látszólagos sikereket, végül a halálát is, ezzel mintegy fokozatosan felépíti önmaga karrierjét azzal, hogy tudja, ő ebből nagyon sok pénzt fog keresni. Miután megszerzi azt, amit akar, el is dobja azt, aki által megszerezte.
A bárónőt egyetlen dolog vezérli. Az önkifejezés, az elismerés vágya. Ki akar törni a keretekből bármi áron! Szabad akar lenni. Lelki szinten tudja, hogy az egész illúzió ami körülveszi, álomvilág és szenved benne. Meggyőzik, hogy jó, pedig van pár mondat pont az elején, amikor bizonytalan önmagában: „Egyetlen magas hangot sem tudtam kiénekelni!” – mondja. Nem képes magasságokba törni. Nem tud, mert akadályozza a múltja. A környezete pedig a vélt támogatásokért, a viccért cserébe piedesztálra emeli. A „rajongóktól” kapott sok virág szimbolikus elégetése is előrevetíti a bukást. Hajszolja az inasa, a zenész társak gúnyolják, a tanára csak a pénzt látja maga előtt. Ellenpont a filmben, hogy az elején vendégénekesnek hívott lány, aki tehetséges gyakorlatilag nem tud érvényesülni a pályán. A mai „sztárok” többsége sem tudja magáról hogy valójában nem igazán jó abban amit csinál, viszont elhitetik velük hogy igen, és ők el is hiszik. A szembesülés a valósággal azonban katartikus lesz minden esetben. A ragaszkodás az illúzióhoz és az abból való menekülés vágya belső feszültséget teremt, miközben mégsem tud nélküle élni. De szeretne! Ki van billenve!
Piedesztálra emelik, használják, majd eldobják. Az épített tér összeomlása során pedig ők maguk is odavesznek, mert nem álltak biztos talajon. „A hősnő feláldozása”- mondja az inas. Ugyanígy a mai celeb sztárok többsége sem feltétlenül a tehetsége miatt lesz népszerű, csupán van pénz körülöttük és showt csinálnak köréjük, amin jót lehet nevetni. A körülöttük lévő kiszolgáló személyzetben olykor több a tehetség. Lásd. Forence zongorakísérőjét, aki szintén nem tud előrelépni, mindig a bárónő árnyékában marad. Cosme McMoon sokat szenved mire elfogadja, hogy ő, legyen bármilyen tehetséges, ezen a színpadon csak második maradhat. Minden más színpadon pedig még az sem.
Az élet két mederben folyhat: Vagy álmodjuk, vagy kiteljesítjük – hangzik el a korábbi változatban. De mi van akkor, ha az álmainkat váltjuk valóra? Florence megtette.
„Az emberek mondhatják, hogy nem tudtam énekelni, de azt nem, hogy meg sem próbáltam!” – mondja Florence, akit Meryl Streep játszik. Milyen nagy igazság ez. Csakis azt lehet kritikával illetni, aki tesz is valamit. Milyen sok ember gyakorol kritikát mások felett, miközben ő semmit sem tesz a saját életében. Korábban pedig férje mondta neki: „ A tiéd a legigazabb hang, amit valaha is hallottam!” – mert merte követni azt, amit szeretne. Mert tisztán állt mindenki elé, önzetlenül, amit kihasználtak. Hogy ez kinek a hibája? A társadalom, aki építette és hagyta az illúziót, vagy a bárónőé, aki vagy nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, jó kérdés.
A tanulási folyamat során Florencenak meggyűlt a baja a levegővétellel. Mit jelent: Kapok-e levegőt? Kap-e a ma embere levegőt? Van e támasz?
Szimbolikában és az énekterápia anamnézisében is a levegő vétel pontosan azt jelenti, hogy nem jut levegőhöz. Valamilyen szervi és/vagy lelki oka van. Jelen esetben képtelen megélni a szabadságát. Nem tud az lenni aki, mert megfojtják, elveszik tőle az élet lehetőségét, pedig kapkod utána. Nem találja a helyét, nem találja a saját hangját. A fizikális betegség pedig mintegy be is betonozza ezt, és sorsszerűvé is teszi. Neki ez volt a sorsa, hogy megtapasztalja, milyen a kibillenés. A feladat ebből számára az lett volna, hogy találjon rá újra a saját hangjára, feloldva a traumákat, sebeket. Az énektanulás, a helyes hangképzéspontosan ezt a célt szolgálja. Visszatalálni, és fejleszteni a saját hangot. Hogy helyesen rezegjen. A magas hangok kiéneklésének képtelensége az előre lépés képtelenségét fejezi ki. Képtelen előre nézni, fejlődni, előre, a jövőbe lépni. Nincs támasza, ami pedig van nem áll biztos talajon. Ezzel azonban csak ideig-óráig lehet előre jutni, utána összeomlik.
A kibillent hangok – tehát ha valaki hamisan énekel – mindig azt mutatja, hogy életében is kibillenés van. Nem az útján jár. Ezeket lehet a hangképző gyakorlatokkal helyreigazítani. És fontos is. Azért, hogy szárnyaljunk, szabadon élhessük meg azt, ami a vágyunk, az álmunk. A támasszal pedig biztos talajt adunk mindennek.
Legutóbbi hozzászólások