Isten tenyerén – gondolatok életről és halálról

… Nagyon szeretem a családomat. Sokszor mondom, hogy leginkább egy olasz famíliához hasonlítunk harsányságunkkal, de minimum Gerard Durell: Családom és egyéb állatfajták című könyve elevenedik meg nálunk időnként. Hozzáteszem, az ebből a könyvből készült film is az egyik kedvencem. Szóval ott tartunk, hogy a családunkban mindenkit nagyon szeretek, mindegyiküket másért. A nagyszüleimnél anno sokat gyerekeskedtünk falun, míg nagyanyám hosszú betegség után meg nem halt. Emlékszem a nyarak illatára, amikor esténként locsoltuk a kertet. A bunkerépítésre az asztal alatt, a bandázásokra a szomszéd gyerekekkel, ahogy nagyanyámmal hímeztünk esténként, a pörgős szoknyára, az alma ízére a kertben. A leve csurogott az arcomon két oldalt lefelé. Befőttet raktunk el télire, bicikliztünk a tyúkudvaron, amit előtte mindig fel kellett söpörni, ha nem akartuk, hogy a gumi tyúkszaros legyen.  A pofonra, mit akkor kaptam, mikor elszöktem megnézni a lángoló rétet és nem szóltam. Az egyik legkülönösebb kapcsolat azonban az anyai nagyapámhoz fűzött.  Ő tudta a legvékonyabb szelet sajtot vágni a világon. Átlátszó volt, és isteni finom, amit nekünk, unokáknak porciózott. Tőle tanultam meg királyi reggelit készíteni, vagy királyi ebédet, vacsorát, attól függően, éppen melyik napszakban késztettük az ételt. Aztán varázsolt is. Az ernyőből galambot, vagy a lábbal hajtós kisautóra hátsó ülést, hogy a tesómmal együtt használhassuk a játékot, amin mindig veszekedtünk. Hegedült is. Egy vándor cigány tanította meg még fiatal korában, és olykor hamiskán ugyan, de húzta. Mi pedig álltunk körülötte, és énekeltük teli torokból: Sárgát virágzik a repce… vagy: Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány….. Mesélt. Mesélte a bivalyokat, amik maguktól hazataláltak és nem mozdultak, mikor nem a gazdájuk akarta hajtani őket. Aztán messzi fogságról és a túlélésről. Ha az anyukájának azt írta: Olyan jó egészséget kívánok magának, mint nekem van – akkor az édesanyja tudta, egészséges…. Egyszer elvitt motorozni. Ültem mögötte, és kapaszkodtam a derekába és éreztem a szabadság ízét. Aztán az egész megváltozott. Ültem az iskolában. Délután volt. Ránéztem az órára, és éreztem valami történt.  A nagyanyám halála és temetése volt az első eset, amikor azzal szembesültem, nincsen halál. Legalábbis nem úgy, ahogy sokan gondolják. Az eseményeket fel sem fogtam igazán. Gyerek voltam. Emlékszem, mindig azt vártam, hogy amikor belépünk a ravatalozóba, nagyanyám ott ül a ravatal szélét. Én ott láttam őt. Máshogy. De a teste élettelenül feküdt. És utáltam az embereket, mert azt éreztem nem őszinték. A könnyek mögött nincs semmi.  Mindenkin fekete volt a kabát, az enyém piros volt. Gyerek voltam. … Nagyapám hozzánk költözött. Egy évre rá pirosat köpött. Rák. Azt mondta az orvos egy éve van hátra. Túlélte azt az évet, és még másik huszonhármat is. Mert felállt, bárhonnan, bármikor. …. nagyon sok év múlva kórházban feküdt. Akkor már hetek óta jártunk be hozzá, és a család a napot nála töltötte. Váltottuk egymást. Egyik alkalommal, mikor reggel mentem befelé, egy dalocska járt az eszembe, azt dúdolgattam. Majd mikor beértem, a testvérem kérdezte, hogy: Te, hogy van az a dal, tudod… Nem jut eszembe! – mondta. Az volt a Tati kedvence. Az anyukája azt énekelte neki mikor kisgyerek volt. – És elkezdte azt, amit befelé jövet dudorásztam.  Erre én odaültem a nagyapám ágya mellé. Akkor már napok óta hol észnél volt, hol nem. Megfogtam a kis kezét, és elkezdtem énekelni. Ő a fülét kicsit a hang irányába fordította, és megszorította a kezem. …. Aztán egyik alkalommal az ablak felé kapálózott. Nem volt magánál újfent. Először nem értettük. Aztán rájöttünk, hogy a kis rádiója felé nyúlna. A készüléken hónapok óta a Mária Rádiót hallgatta. Ahhoz igazította a napi rendjét. Az imádságokhoz. … és akkor az anyám hangosan elkezdett imádkozni. Megtalálta azt, amit sok évvel azelőtt elvesztett. Az Istent. A nagyapám pedig megnyugodott. A zaklatott levegővétel lecsendesedett. … egyre ritkábban vett levegőt. Olykor eltelt 1-2 perc két lélegzetvétel között. Hosszú és küzdelmes elengedése volt a testnek. De hát hogyan is lehetett volna másként. Egész életében harcolt, küzdött és túlélt. A családi földeket mind elvették. Az Oroszországban töltött jéghideg évek, a padlás lesöprése mind azt váltották ki belőle, hogy felállni és tovább menni. Túlélni. … aztán mikor két lélegzetvétel között már hosszabb idő telt el, mint egy-két perc, a testvérem, vagy talán az anyukám – már nem emlékszem –  azt mondta a nagyapámnak: Ha menni akarsz, akkor most fuss! Szaladj, mert jönnek az orvosok és megint megpróbálnak újraéleszteni. És ő, többet nem vett levegőt. Én nem voltam jelen, de tudtam az órát és a percet. Pont akkor néztem az órára. ….És tudtam, most már szabad!  Túlélte. A hegedűje ott van a komódon. Néha a kezembe veszem. Tudom arra vár, hogy megszólaljon: Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány. …hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán…